Akár azt mondjuk egészségségedre, salute vagy kanpai a koccintás és az asztalköszöntés jelensége a világ minden táján az ünnepségek és a közösségi események központjában helyezkedik el. Most három lehetséges elméletet mutatunk be, ami talán magyarázatot adhat a poharak, serlegek és bögrék összekoccintásának rejtélyére.
1. elmélet: A gonosz szellemek távoltartása
A középkor nem csupán a borok, de a hiedelmek igazi „aranykora” volt. Könnyen lehet, hogy koccintási szokásaink ezekre a sötét időkre nyúlnak vissza, amikor az emberek valóban hittek a fekete mágiában, boszorkányokban és a gonosz szellemekben. Hogy távol tartsák a démonokat és a rossz energiákat, az emberek összekoccintották poharaikat, hogy a templom harangjait utánozzák vele. Más hiedelmek szerint a Germán törzsek, az asztalhoz ütötték poharaikat, hogy elkergessék a szellemeket.
Ellene szól: Ezekben az időkben agyag, illetve fa poharakból ittak az emberek, így egyik sem tudott volna haranghoz hasonló csilingelő hangot kiadni. Tehát ez az elmélet nem áll épp a legbiztosabb talajon.
Koccintással a szellemek ellen.
2. elmélet: Védelem a mérgezés ellen
Ez az elmélet is a középkorba nyúlik vissza, amikor még igencsak divatos volt ellenségeink poharába mérget tenni. A szóbeszéd szerint, a rosszakarók gyakran csempésztek mérget egymás italába, majd próbálták a legjobb színészi képességeikkel elkerülni a lebukást. Azért, ez ne történhessen meg, kialakítottak egy új szokást, miszerint mindenki, aki iszik, összekoccintja a serlegét, hogy egy kis bor pont átcsöppenjen egymás poharába. Tehát, ha valaki italába korábban mérget kevertek, akkor az mindenkit igen kellemetlenül érintene.
Ellene szól: Kutatások után megállapították, hogy ez a szóbeszéd valójában csak mese volt a mérgezésekről. Alexandre Dumas az 1800-as években írt regényeiben olyan kitalált történeteket, amelyek egymás megmérgezéséről szóltak.
Biztos, ami biztos, mindig koccintsunk. 🙂
3. elmélet: Bor és Kenyér
Valószínűleg ez a legszórakoztatóbb elmélet, amely egészen a 16. századig nyúlik vissza, ugyanis először Shakespeare A windsori víg nők című művében lett feljegyezve ez a szokás. Ebben az időben az embereknél szokás volt egy szelet szikkadt kenyeret beletenni egy pohár borba. Ezeket a kenyereket megtöltötték gyümölcsökkel és fűszerekkel is, így a kenyér igazán ízekkel teli és finom lett.
Toast másképp.
Az idők folyamán ez a szokás egyfajta ünnepséggé nőtte ki magát, és mindig az aktuális ünnepelt kapta meg ezt a szelet kenyeret (toastot), miközben a többiek italoztak. Így született meg a ’toasting’ (azaz ünnepi köszöntő, koccintás) mint fogalom. Ez a tevékenység annyira népszerű lett a 17-18. században, hogy külön Toastmasterekre lett szükség, akik külön figyeltek ennek a lebonyolítására. Később oly mértékben átformálódott ez a szokás (gyakran a hölgyek cipőjéből ittak a delikvensek) és az emberek olyannyira lerészegedtek a koccintások során, hogy egy időben sok helyen be is tiltották ezt a szokást.
Mi szól ellene? Habár 100%-osan nem lett bizonyítva a koccintás és az asztalköszöntő eredete, de ez az elmélet nem is lett cáfolva, így ez állhat a legközelebb a valósághoz.
Mindegy, hogy a gonosz szellemeket szeretnéd távol tartani, elkerülni egy mérgezést, vagy esetleg csak egy idegen cipőjéből szeretnél inni, fontos, hogy mindig mértékkel koccints! 🙂
